Történetek örökbefogadóinktól

Kutya- és cicaszerető családból származom, így már évek óta megfordult a fejemben, hogy én is örökbe fogadjak egy kutyust. Hosszas mérlegelés után idén ősszel jött el erre az idő.  Rinát már a fényképek, de különösen az első találkozás alatt a szívembe fogadtam, nagy barna szemei mindent elárultak róla. Az Alapítvány munkatársai sokat segítettek, azzal hogy meséltek nagyon nehéz sorsáról (6 kutyakölyökkel dobták utcára!) és támogattak tanácsaikkal.

Végül október 24-én édesanyámmal és öcsémmel hoztuk el Őt, és azóta ez az 1 hónap, ami eltelt egy igazi kaland volt: hosszú utazás egymás kölcsönös megismerésében.
Kutyusunk rendkívül kedves, bújós, szaglászós szeretetbomba, aki egy kis nyüszítést és alvás közbeni morgást kivéve néma családtagunk lett. Hihetetlen gyorsan tanul és elképesztő mértékig alkalmazkodik, kis napirendje gyorsan simult a miénkhez.

Azóta is nagyon félénk: autók, zajok, kutyák és minden váratlan előhozza menekülő ösztönét, de ebben is javul, ha lassan is. 2 dolgot konok módon utál: autóba beszállni és egyedül maradni, utóbbiban még tényleg nagyot kell előre lépnie. A játék és felszabadultság csak lassan érkezik el az életébe, de egyre többet csóválja  farkát és nagyokat nyújtózkodva vidáman kezdi a napokat. Talán a képről is átjön hogy a Kismalac plüssével is kezd összebarátkozni és örömmel alszik nagyokat.... :)

És végül következik a legfontosabb, a válasz a címben feltett kérdésre: Persze, minden örökbefogadó életet ment, amikor nemes cselekedettel elhoz egy kis életet a menhelyről. De tudjuk, hogy valójában egy kutya legalább ekkorát "ment" a gazdáján: ragaszkodik és szeretni tanít, örül minden napnak és minden kis dolognak, hálás és mer boldogságot találni élete összes pillanatában... Talán nekünk embereknek is így kell(ene) élnünk.  Köszönöm, hogy örökbe fogadhattam RINÁT!

2023 év elején döntöttük el, hogy szeretnénk örökbe fogadni egy kutyust. Sokáig csak egy ötlet volt és valójában kicsit féltünk a felelősségtől. Újrakezdő kutyások lévén tudtuk, hogy egy menhelyes állat sokkal nagyobb felelősség, így húztuk-halogattuk a napot. Aztán a gyerekek addig-addig rágták a fülünket, míg már tényleg muszáj volt felvenni a kapcsolatot a menhellyel. :) Mivel mi az esztergomi Bogáncs Kutya- és Kisállatotthonhoz lakunk közel ezért teljesen kézenfekvő volt őket felkeresni. Először csak levélben kerestük meg Andreát, majd miután már leszűkült a "jajj de cuki" halmaz két kiskutyusra, el is látogattunk. Persze a kislányunk egyből cicázni kezdett, ahonnan nehezen tudtuk elcsalogatni, mert ugyebár mégiscsak kutyusokat jöttünk megnézni. Jim kicsit érdektelen volt irányunkba, de azért hozta a kötelezőt. Nyilván neki jól megfelelt az otthonban is, ahogy mi észrevettük eléggé ragaszkodott az ottani dolgozókhoz. Szerette őket, mert ugyanezt a szeretetet a gondozóktól is megkapta. De csak eljött a nagy nap és Jimmy eljött velünk, az ismeretlenbe. Az első néhány napot búslakodva a helyén töltötte, ételt és vizet alig akart elfogadni tőlünk. De hála Istennek ahogyan teltek a napok egyre jobban beilleszkedett a családi képbe és ma már minden hazaérésünket hatalmas farokcsóválás és tánc színesíti. Sokat járunk kirándulni, az erdőt imádja, szinte folyamatosan szimatolja a földet és minden érdekli. :) A gyerekek is imádják, úgy kell nekik könyörögni, hogy na most már kezdjük el a reggelit és ne babusgasság Jimmyt. :) Azt hiszem sikersztori a mienk, ami nem is bizonyíthatná jobban a tényt, hogy menhelyről örökbe fogadni kisállatot nagyszerű dolog, hiszen ezerszeresen meghálálják ezek a kis imádnivaló lények.

4 éve már, hogy ellátogattam a Bogáncs Állatotthonba.
Látván, hogy milyen szépen és odaadással törődnek az ott élő árvákkal, nem volt kétséges, hogy innen fogadok örökbe. Kicsi kutyust szerettem volna. Aztán úgy alakult, hogy egy kicsit nagyobb lett. Nem bántam meg. Mertel nehezen szokta az új környezetet. Rögtön szépen sétált pórázon, ám ha kutyussal találkoztunk mindenkit meg akart enni. Szépen lassan összeszoktunk. Ma már sok barátja van a környéken. Nagyon jó az étvágya, ez meg is látszik, hízott pár kilót a menhely óta. Nagyon örülök, hogy van nekem, köszönet a Bogáncsnak érte ! A környezetemben a kutyusra vágyó családoknak mindig elmesélem az én történetemet, és mindig ajánlom, hogy Ők is innen fogadjanak örökbe.
Sok sikert kívánok a további áldozatos munkához, melyet időnként - ha megtehetem - kevés adománnyal én is segítek.

A nővérem fogadta örökbe Morzsikát - Foltos kislány 3 -,de az egész család szívét rabul ejtette.
Morzsika egy csodaszép, rendkívül okos, szeretetreméltó, boldog, kedves kis kutya, akit mindenki imád! Nagyon eleven, csintalan kislány, aki sok nevetéssel és szeretettel ajándékoz meg minket. Kicsit makacs, még sok-sok mindent kell tanulnia. Minden érdekli, mindenre figyel. Sétáltatás közben a gazdik egymás után jönnek oda hozzá, hogy megszeretgessék. Imád két lábon állni. Igazi kis bohóc.
Hálás köszönet a kincsünkért!

Dante 4 testvérével együtt volt a menhelyen, ő volt a legfélénkebb, legvisszahúzódóbb kutyus, a sarokban csendben ülve nézte, ahogy a többiek a rácsokra ugrálva, közben ugatva örülnek nekünk. Mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy őt szeretnénk örökbefogadni.
Az első pár hónap nagyon nehéz volt, félt a többi kutyától, a repülő zajától, a falevelektől, zacskóktól, egy hangosabb jelenettől a tévében. Az idő múlásával szerencsére bátrabb lett, a hangját is egyre gyakrabban kieresztette, birtokba vette az egész lakást, szocializálódott és hatalmas önérzetre is szert tett. Egy kimeríthetetlen energiabomba, emellett bármikor kapható egy kis lustálkodásra. Kíváncsi és barátságos természetű, szereti becserkészni a galambokat, legyeket, kedvenc nasija a sárgarépa.
Mindenhová jön velünk, elképzelhetetlen nélküle már az életünk.
Nagyon köszönjük az Alapítványnak, hogy mi lehetünk az örökbefogadó szülei!